Március óta szerveztük a kiutazásunkat. Nem volt könnyű menet, összepakolni egy házat, eddigi életünk minden darabját bedobozolni. Nagyon elfáradtunk, főleg az utolsó hetek voltak kimerítőek, mind fizikailag mind lelkileg. Az utolsó héten egymásnak adták a kilincset a rokonok, barátok, ismerősök. Búcsúzkodtunk, folyamatosan. Nagyon jó érzés volt, hogy mennyien szeretnek minket, mennyien aggódnak és szurkolnak értünk. Ők segítettek mindenben, voltak akik finom, házias ételt vagy sütit hoztak az utolsó napokban, amikor már a teljes konyhám bedobozolva állt és gyorséttermi kajákat ettünk, voltak akik csomagolni/költözködni segítettek, voltak akik elvitték a gyerekeket pár órára hogy haladhassunk... Szerencsések vagyunk, hogy ennyi jó ember vesz körül minket. Hiányoznak. Nagyon.

Ezért is lehet, hogy napok óta azt álmodom, jövünk Dominikára. Nem mindig ugyanaz az álom, csak a lényeg nem változik: búcsúzkodunk, többnyire mindig mástól, meg készülődünk, vagy éppen már tartunk a reptér felé. Nagy a káosz, néha lemarad ez-az a bőröndből, azért visszarohanunk a házunkba... Sietni kell, mert indul a repülő, de még valakitől nem búcsúztunk el. Kapaszkodunk egymásba. Mi, ketten. A gyerekekről nem álmodom, csak kettőnkről. Gondolom, mert ez kettőnk közös döntése volt, valamiért mindkettőnkben az első perctől ott volt a tudat, hogy ide kell jönnünk. Ez a mi "utunk", amit tényleg közösen kell megtenni. Itt csak mi vagyunk és a gyerekek. Csak magunkra számíthatunk.

Egyszer olvastam egy történetet, hogy az afrikai népeknél az a szokás, hogy amikor leszállnak a buszról, vagy a járműről, amivel utaztak, akkor egy kis ideig nem mozdulnak, mert azt mondják, várják, hogy a lelkük is ideérjen....