Egy hét telt el a sulikezdés óta.  Újra hétfő van, (aug. 25.) és Bence helyzete nem sokat javult, ezért délután leültünk két tanár nénivel beszélgetni, mert szerették volna, ha egyeztetünk. Bencét már szinte mindenki próbálta vigasztalni, tehát ismeri az egész iskola. Egyikük ig.helyettesnek tűnik, a másik hölgy, Natasa pedig tolmácsolt angolul, ő Szerbiából jött ide 10 éve, a fia Bence osztálytársa, a lánya pedig Dorkáé. Mivel Bencus hétfő reggel is nagyon sírt, nem akart minket elengedni, ezért kérték, hogy délután beszéljünk.

Nagyon kedvesek voltak, megértették, hogy mennyire nehéz ez Bencének. Azt javasolták, hogy ne kísérjük be őket, hanem a kapuban búcsúzzunk el tőlük, aztán ők onnan átveszik. Itt reggel a tanárok a kapuban várják a gyerekeket, szóval figyelik majd mi történik. A másik ötletük pedig az volt, hogy mivel a babusgatós dologtól a helyzet csak rosszabbodott, ezért most próbáljunk hatni a férfiút büszkeségére, erősítsük benne, hogy ő a nagy, segítsen a húgának, figyeljen rá stb. Kezeljük felnőttként, mondjuk el, hogy mennyire klassz, hogy megismerhet egy új kultúrát, új gyerekeket, új nyelveket.

Ezután este apa elbeszélgetett vele - mint férfi a férfival - elmondta neki, hogy megérti, hogy haza akar menni, de biztos, hogy egy évig nem megyünk haza, mert otthon minden lakásunk ki van adva, nincs hová menni, meg mert itt is egy évre béreltünk lakást, meg vettünk autót stb. Megbeszéltük azt is, hogy nem mehetünk be a suliba és meg szeretnénk kérni, hogy segítse a hugát eljutni a saját osztályába. Másnap, kedden, aztán már így is volt, ketten sétáltak be a kapun. Bence annyira komolyan vette a feladatát, hogy még Dorka táskáját is ő vitte :) :) volt egy kis szipogás, de a tanári sorfal kitörő örömmel fogadta őket, dicsérték Bencét, hogy milyen ügyes, aztán eltűntek az udvaron.

Dorka táskáját azóta is hozza-viszi, ha marad tízórai, azt is elviszi neki, és mindig beszámol nekünk, hogy mi minden történt aznap a hugával. Apró lépésekben, de haladunk.